Az idõskori szexrõl....

„Már vénülõ kezemmel fogom meg a kezedet, már vénülõ szemmel õrizem a szemedet” Ady így ír az öreg kori szerelemrõl. Akik ifjonti lendületükben úgy gondolják, hogy az idõsek szívében már nem terem meg a szerelem tulipánvirága, hogy az idõsek ágyába már csak a halált várják vendégnek, bizony ilyen idõs kort érnek majd. Akik tudják, hogy a szívünk nem csak a testünk jó motorja, azt is érzik, élik, hogy vágyaikat koruktól függetlenül beteljesíthetik.

Vannak idõsek, akik már becsontosodtak a magányba. És vannak, akiknek élete szüntelen tanulás, fejlõdés, és tettvágy. Õk akár 90 évesen is megtalálják életük újabb társát, míg mások harmincas éveikre öregekké válnak. A titok már sokakat érdekelt. Mitõl lesz az egyik boldog és hosszú életû a szerelemben, míg a másik roskatag vénség, rigózus, prosztatabántalmaktól szenvedõ. Mitõl lesz egyikük csipkéit élére hajtogató magányos, és mitõl lesz másikuk a nyugdíjas találkozók lelke, csupa vidámság? Honnan merítik az életkedvet és hová ássák el az életkedvet az idõsek?

Egyesek a kefirre esküsznek, mint a hosszú élet titkára. Mások a hegyi levegõre, megint mások a tiszta vízre. Mindenkinek igaza van a maga módján, hiszen az ásványok és az élõ kultúrák éppen olyan fontosak, mint az egészséges légzés, vagy a testünk legnagyobb hányadát kitevõ víz. Az orvosok szerint az öregedés egy fajta vízvesztési folyamat, a test kiszáradásával jár együtt.

A szerelem öregkorban is beköszönthet. Van, akiknél visszatér, mint egy utoljára beért gyümölcs egy megöregedett gyümölcsfán. Olyan is van, akik új társra lelnek. Õk abban közösek, hogy meg merik kockáztatni a begyepesedett konvenciókkal és régimódi szokásokkal kikövezett társadalmi elvárásokkal való szembeszegülést. Õk, akik az irigyeknek a szemébe nevetnek. Ez a kulcs. A nevetés. Aki a vidámságát megõrzi idõs korára, az életet õrzi a szívében. Aki elveszíti a jókedvét, az elveszíti életének minden fûszerét, csak a keserû ecetet tartja meg.

Egy házaspár – szeretteim – mióta eszünket tudjuk, szerette egymást. Elhatározták, hogy együtt leélt életüket közösen fejezik be. Szépen eltervezték. Kézen fogva, a megterített habfehér vánkosra feküdtek. Két apróra aszott testû, vidám nevetésû kicsi öreg. Elõzõleg bevettek minden orvosságot, amit leltek a házban. Búcsút vettek egymástól, lehunyták a szemüket és várták a megváltó halált. Leszámoltak már mindennel, amiért még érdemes volt maradni. A fiuk, aki ritkán járt csak náluk, pont ekkor érkezett. Hogy túl korán, vagy még idõben jött, ki-ki döntse el maga. „Életmentõ” orvosok jöttek, akik esküjük szerint élesztettek, kínoztak, gyomrot mostak. A kicsi pár visszajött az életbe. Most egy kórházban élnek. Egy jobb fajta „elfekvõben”. Napról napra emlegetik, mi lett volna, ha sikerül? Mi lett volna, ha ..

Választ már a szerelmük sem ad, hiszen mindent de mindent letettek Isten kezébe azon az órán. Még a kórházba járunk néhanap hozzájuk. Holnap talán már a temetõbe fogunk menni. Csokrunkkal, amivel saját lelkiismeretünket nyugtatjuk csupán. Mind tehetnénk valamit és mégis mind tehetetlenek vagyunk.

Az öregek szerelme érettebb. Más érzékekkel, más értékekkel teljes. Bátor vállalkozás, gyakrabban szól élethosszig, mint az ifjan született szerelem. Tisztelem az idõsek szerelmét. A sodrott, vagány bajszos kis öregapókat, akik unokájukat kézen fogva vezetik, de megfordulnak egy formás kis popsi után, vagy a csinos kontyú nagyanyókat, akik még át mernek vinni a szomszédban lakó öregúrnak egy tányérka almás pitét. Csak kívánom magamnak, magunknak, hogy a nevetés és a friss érzékiség élménye ne kopjon meg bennünk, hogy idõs korunkra megõrzött, gömbölyû nevetésünk megmaradhasson!

[LHP.HU]